Hírek

Veled, Uram! Izgalmas királydráma a Tháliában?

Szörényi Levente és Bródy János eddig elfeledettnek hitt műve, a „Veled, Uram!” tizenkét évvel a darab esztergomi ősbemutatója után most a Nagymező utcában került színpadra a Budapesti Operettszínház és a Thália Színház közös produkciójában, Somogyi Szilárdrendezésében. A mostani, kőszínházi premier intimebb közelségbe hozta az államalapító uralkodásának utolsó éveit, a fiát elvesztő király belső vívódását, s a trónért folyó egyre kíméletlenebb harcot. A szerzők, valamint a rendező és Kerényi Miklós Gábor, művészeti vezető pergős, filmszerű előadást ígértek, s célul tűzték ki, hogy a néző jobban megértse ezt a zűrzavaros időszakot. Talán ezt segítendő a nyitány előtt kivetítették az Árpád-ház ágas-bogas családfáját, legalábbis a honfoglaló vezértől egészen a Vászoly-fiakig. Hogy aztán abból, ami ezután következett, ki mennyit értett meg, nem az én tisztem eldönteni.

Szörényi Levente és Bródy János eddig elfeledettnek hitt műve, a „Veled, Uram!” tizenkét évvel a darab esztergomi ősbemutatója után most a Nagymező utcában került színpadra a Budapesti Operettszínház és a Thália Színház közös produkciójában, Somogyi Szilárd rendezésében. A mostani, kőszínházi premier intimebb közelségbe hozta az államalapító uralkodásának utolsó éveit, a fiát elvesztő király belső vívódását, s a trónért folyó egyre kíméletlenebb harcot. A szerzők, valamint a rendező és Kerényi Miklós Gábor, művészeti vezető pergős, filmszerű előadást ígértek, s célul tűzték ki, hogy a néző jobban megértse ezt a zűrzavaros időszakot. Talán ezt segítendő a nyitány előtt kivetítették az Árpád-ház ágas-bogas családfáját, legalábbis a honfoglaló vezértől egészen a Vászoly-fiakig. Hogy aztán abból, ami ezután következett, ki mennyit értett meg, nem az én tisztem eldönteni.

Annyit valóban sikerült az ifjú rendezőnek és mentorának, az Operettszínház igazgatójának – aki már régóta kilincselt a szerzői jogokkal bíró Zikkurat Színpadi Ügynökségnél egy Szörényi-darabért – elérni, hogy egy pergős, látványelemekben gazdag előadás született meg a színpadon. Igazi „operettes” előadás tárult a szemünk elé, ám ez a Broadway-ízű produkció éppen „csak” azt a pluszt vette el tőlünk, ami miatt Szörényi és Bródy műveit magunkénak érezhettük eddig, azt, amiben a szerzőpáros művei mások voltak, mint a külföldről importált népszerű musicalek. A sajátosan magyar, sokszor Kodály szellemét megidéző zenei motívumok, melyek mindig jellemezték a szerzőpáros színpadi műveit, a felpörgetett ritmus hatására elvesztek. Az eredetinél jóval gyorsabb ritmus kakofóniája nyomasztó hatással bírt, különösen, hogy szinte az egész előadásra jellemző volt ez a túlzott sietség. Legalább ilyen nyomasztó volt a pergő koreográfia, mely Bodor Johanna nevét „dicséri”. Fájdalmas volt látni, hogy a táncnak semmi köze nem volt ahhoz a korhoz, ahhoz a korszellemhez, amit bemutatni szeretett volna. A táltosok áldozatában nem véltem felfedezni a pogány rítus elemeit, mozdulatait. Nem volt égre nyíló tekintet, nem volt spirituális élmény. A pogányok „ízelt”, merev tánca sokkal inkább emlékeztetett a Vámpírok bálja tömegjeleneteire, a különböző artistamutatványok vásári bóvlivá züllesztették az áldozati rítust. A királyi testőrök, valamint német lovagok sem tetterős férfiakra, inkább egy majálison fellépő mazsorett csoportra emlékeztettek. Velich Rita jelmezei sem segítettek abban, hogy pogányoknak lássuk a pogányokat, keresztényeknek a keresztényeket. Öltözékei egyszerre idézték a régmúlt idők divatját és a modern kor darabjait, ám ezek a jelmezek sokkal inkább emlékeztettek egy mesekönyv illusztrációra. Rózsa István kristálypalota-díszlete is mesebelivé tette az előadás hangulatát. A forgószínpad ötletesen lehetőséget adott a valóban filmszerű pörgésre, ennek túlzott irama azonban láthatóan nagy leckét adott a magasban brillírozó színészeknek is.

A szerzőpáros új dalokat is ígért kimondottan a Thália Színház-béli bemutatóhoz. Az újdonság ereje annyit jelentett, hogy korábbi Szörényi-művek dalrészletei köszöntek vissza néhol kicsit, néhol nagyon is átírt szövegekkel. Ezek között volt persze találó is, mint a „Káprázat minden” című dal, mely eredetijében a XIII. századi feudális anarchiát bemutató, A kiátkozott címet viselő darabban hangzott el, Kun László és a szellemként megidézett Szent István duettjeként. Emitt az agg István fiához, Imre herceghez szól. A többi új dal szinte teljesen diszfunkcionális, az idő kitöltésére alkalmas csupán. Ezek többsége tömegjelenet, ahogy korábban jeleztem, spirituális élményt nélkülöző pogány szeánsz. Teljesen zavaros az István, a királyban kivégzett Torda táltos szerepeltetése az új Veled, Uram!-ban. Újfent vizionáló, dobverő száma az Atilla, Isten kardjából ismert táltos dallamra épül, szövege pedig az István, a király népszerű dalára, a „Véres kardot hoztam”-ra hajaz, megfűszerezve avítt „Trianonozással”, erősen nacionalista jövőképpel. Zavaró volt, miként korábban egységes dalokat vágtak ketté, úgy, hogy szedtek két jelenetbe, vagy egyszerűen csak azzal, hogy a strófák közé a dalszöveg emelkedettségéhez egyáltalán nem passzoló nagyon is profán, szappanoperába illő prózai mondatokat írtak. (lásd Nimrud-ballada Vászoly asszonyától, Ilontól) Mindezek után nehezen tudnám kijelenteni, igen, a szerzőknek és a rendező(k)nek igazuk lett: az újításokkal a Veled, Uram! egy érthetőbb, átláthatóbb, élvezhetőbb előadás lett. Ugyan Szörényi elismerte a néhai Iglódi István által rendezett millenniumi ősbemutató erényeit, azt a különösebb történelmi ismeretekkel nem rendelkező néző által nehezebben befogadható előadásnak nevezte. De miért is? Iglódi előadása talán nem volt ennyire pergős, nem volt filmszerű, nem körözött a forgószínpad szinte megállás nélkül, ellenben jól elkülönítve jelent meg a királyi udvar és a „sasketrec”, Vászoly vezér nyitrai vára, jobban bemutatta azt a két világot, amely végletesen szemben állt egymással, ahol a mezsgyén csak a szentéletű Imre herceg tudott megmaradni – váratlan és tragikus haláláig. Az az Imre herceg, aki köztudottan szüzességi fogadalmat tett, aki bírt egyfajta karizmával, aki tiszteletet vívott ki magának a pogányok körében is. Ez a kisfiús arcú Imre emitt mint mesebeli herceg, bátor vitéz jelenik meg, s bohó ifjúként csókolgatja kergetőzés után a szűziséget szintén felmutatni nem tudó Krisztina lengyel hercegnőt, miután az ledobja magáról görög stílusú Antigoné-jelmeznek is elmenő ruháját, hogy ott álljon előttünk vörös nagyestélyiben. Ez a kép egyszerre „dicséri” a jelmeztervezőt, az olcsó koreográfiát, a hatásvadász rendezést, amely szolid, bátortalan románcból is cukrozott Disney-duettet tud varázsolni. Ilyen körülmények között szinte lényegtelen is, mennyire szépen énekel amúgy a hercegnőt alakító Vágó Bernadett. Kádár Szabolcs Imre hercege – már a rendezői felfogás miatt is – több sebből vérzik.

Kissé csalódás a darab fő gonoszának tekintett Orseolo Péter megtestesítése Mészáros Árpád Zsolt részéről. A figura bemutatásában semmi átmenet nem érződik, holott talán emlékszünk még a színészóriás, Kaszás Attila emlékezetes, sokszínű Orseolo-megformálására, aki talán nem is az eredendő gonoszt játszotta el. A velencei a darab elején még „csupán” vakhittől vezérelve öli le a pogányokat, s csak később, a hatalom közelébe érve „fertőződik meg”, s jut el addig, hogy a hit már nem is fontos, csupán a trón, s az azzal járó befolyás. Ez az átmenet ebben a rendezésben, Mészáros Árpád Zsolt alakításában nem jelenik meg.

Az Aba Sámuelt alakító Németh Attila vegyes érzelmeket kelt. Magas termetével, jó jelmezével, hosszú „hajával” egy nagy erővel bíró nádort mutat nekünk. Rezegtető énekhangja azonban ront ezen alakítás értékén. Geszthy Veronika Gizella-alakítása mind játékát, mind énekhangját tekintve elég színtelenre sikeredett. Ezt elősegítette, hogy a magányos királyné „Unom a politikát”-ra emlékeztető duettjét Orseolo Péterrel („Ígérd meg!”) az új változatból kiírták.

Az előadásnak azonban a fenti körülmények ellenére is akadtak erősségei. Sasvári Sándor megtalálta a neki való szerepet. Az idős István dalai nem haladták meg énekhangi adottságait, s kétségtelen, karizmatikus királlyá tudott válni a színpadon. Janza Kata temperamentumos Ilont formált meg, énekhangja tiszta volt és erőteljes. S talán a legtermészetesebb alakítás Szerényi László Vászoly-figurája volt. Rekedtes, karcos hangjában ott volt a várfogságban élő vezér lemondása, nosztalgiából fakadó összes fájdalma. Játéka tiszta és egyszerű volt, minden manírtól, fölös mozdulattól mentes.

Hogy mindezek után az Operett Színház és a Thália Színház nézői ezt a darabot be tudják-e fogadni, nem tudni. Kerényi Miklós Gábor annyit azért elmondott, hosszú távra terveznek, s ha a Veled, Uram! sikeres lesz, újabb Szörényi-bemutatóra készülhet majd reményeik szerint a színház közönsége.

Fotók: Tóth Barbara/ Viva la Musical
eredeti cikk: Viva la Musical (Rechtenwald Kristóf)


2016. 03. 21.
Copyright ©2009 - Szerényi László
www.netcube.hu - weboldalkészítés, webdesign, kereső optimalizálás, online marketing. Irányt mutatunk, megoldást kínálunk!